Tbiliszi - 2016.11.06

A mostani bejegyzést hagytam egy kicsit érni. Nem is Japánból írom, mert egy, nem volt rá már érkezésem, kettő, talán ez volt az utam egyetlen komolyabb csalódása, és nem akartam, hogy a hirtelen impulzusok miatt valami félrevezetőt írjak.

Okinawa, a trópusi meleg és a fehér homokos hatalmas tengerpartok hazája. Ide most egy versenyló nemi szervét kell elképzelni, mert amint az ember leszáll Nahában, nehéz megmondani, hogy nem Tokió külsőn van, vagy bármelyik teljesen unalmas japán kisvárosban. Az egyetlen, ami emlékeztet, hogy ez egy trópusi világ, a meleg, és a növényzet. Naha igazából egy hatalmas agglomeráció, amiből több, mint egy órát tart kijutni busszal. Ezzel nem is lenne gond, ha az egy órás buszutak kifizethetőek lennének (kb 2-3000 ft egy út), meg ha a fent említett csodálatos fehér homokos tengerpartokra jutnánk így el. Nem oda jutunk, hanem elképesztően szar, korallos, hínáros, semmire nem használt partszakaszokhoz, ahol a fürdés nem hogy nem élvezhető, de kurva nehéz is, mert sok esetben sok tízméter magas sziklafalakon kéne leereszkednünk. Olyan picit ilyen szempontból, mint Málta. A főszigeten van 5-6 „beach” amit nagyon ajánlanak az útikönyvek, de én azt mondom, felejtsük el mindet. Nahában egy darab sincs, amihez meg órákat utazunk, van vagy 200 méter hosszú, legtöbbször mesterséges. A jó partok, amiket a képeket és könyvekben hirdetnek, a kisebb szigeteken vannak, de oda kb annyiba kerül el- és visszajutni, mint Oszakából iderepülni. Én nem voltam hajlandó ezért fizetni, főleg, hogy amúgy sem vagyok egy tengerparton döglős fajta. Azt, hittem, hogy itt fogom kipihenni az utam fáradalmas részeit, és egy utolsó erőt gyűjteni Dél-Koreához.

Ebben két dolog lett másként, mint számoltam. Egyik, hogy pihenni nem tudtam, mert azért van mit nézni Okinawán, és annyira nem is rossz, a másik meg, hogy egész Dél-Koreát szanáltam a francba, mivel a kedves előző munkáltatóm máig baszott kifizetni, így a forrásaimat gyakorlatilag telesen sikerült felélnem (ehhez persze az is hozzájárult, hogy Japán pont kétszer annyiba került, mint terveztem).

Összesen két tengerparton fekvős napot sikerült kiizzadnunk magunkból, mindkettő felejthető volt. A víz meleg, és mivel korallzátony veszi körül a szigetet, kellemesen nyugodt is, szerencsére viszonylag gyorsan is mélyül, szóval nincs Balaton érzés, ami sok ilyen helyen van. A partok egyike sincs kimondottan túlépítve, igazából vicces is ez egy olyan országban, ahol már arra is egy hatalmas kiszolgáló komplexumot építenek, amikor pár fing erősségű és szagú kénkitörés keletkezik valahol a hegyekben. Ami jellemző, legalábbis itt a főszigeten látottak alapján, hogy felépítenek partonként egy hatalmas szállodát, franc tudja hány szobával, és azon kívül nincs semmi más. Az emberek ezekben a szállodákban élnek a szabadidejük alatt, etetik, itatják, szórakoztatják őket. Kb mint a török tengerpart, de itt nem lehet egyik szállodából a másikba átsétálni egy kis légkörváltozás miatt, mert a következő szálloda van kb 10 kilométerre. Láttunk is egy európai családot egy ilyen parton, és hát nem néztek ki túl boldognak. A prospektusok nagyon tudnak csalni. Én is megpróbáltam a képeimmel.

Amit viszont érdemes kipróbálni a szigeten, a búvárkodás. Mondanom sem kell, hogy nekünk erre nem volt 50000 forintunk fejenként (sima parti merülés van 25-ért is, de az nem tudom, kit mozgat meg), de vannak itt roncsok, korall, meg minden, ami kell.

Mi inkább itt is a kulturális vonalra feküdtünk rá. A szigeteken egészen a 19.sz közepéig egy önálló királyság működött, saját nyelvvel, saját népcsoporttal. Ennek mára csak pár nyoma maradt, amiből egyik a nahai királyi palota (Shuri). Ez japán mércével mérve nem egy extra különleges hely, de ha a sziget történelmét kicsit meg akarjuk ismerni, nem szabad kihagyni.

Vannak még itt második világháborús emlékek, hisz valami elképesztő véres összecsapások színhelye volt ez a környék. Ha valakit ez érdekel, akkor feltétlenül ajánlom a régi földalatti tengerészeti parancsnokságot, ami igazából egy kisebb bunkerrendszer, ami megmaradt a mai napig. A falakon olvashatjuk, mi is történt a helyen, hogyan éltek itt hónapokig a katonák, és elég borzalmas. Itt ajánlanám a Levelek Iwo Jimáról című filmet, ami elég hitelesen mutatja be a történelemnek ezt a keveset emlegetett időszakát japán szemszögből.

Az Okinawa World tulajdonképpen egy vidámparkot sejtet a neve alapján, de nem az, hanem egy gyönyörű cseppkőbarlang és az akörüli kiszolgáló-világ. Van itt kígyó-show, néptánc bemutató, üvegfújás, meg persze milliónyi egyéb pénzköltési lehetőség. A barlang miatt érdemes idejönni, meg persze a büfé étterem miatt, ahol végre bezabálhattunk, mint az igaz kelet-európai sutyerákok. Nem mondom, jól esett egy hónap koplalás után.

Ha valaki elköveti azt a hibát, mint mi, és hosszabb időre jön Okinawára, érdemes a régi ryukyu romokat felkeresni. Bár sokat ezek közül a második világháború alatt átalakítottak védelmi rendszerré, azért maradt pár, ami nagyon szép. Tömegközlekedéssel mindegyik megközelíthető, ha van rá fél napunk, mert sokszor a busztól kilométereket kell még gyalogolnunk, mire odaérünk. Vásároljunk elegendő sört, meg kaját, mert boltok sem a tengerpartok, sem a látványosságok közelében nincsenek, így ha itt jön ránk az evés-ivás inger, várhatunk akár órákat is, mire visszakeveredünk egy bolt közelébe.

Szóval a várak érdekesek, Unesco által védettek, de ez a környezetükre nem vonatkozik. Van, amikor Japánban is befuccsol egy szálloda és otthagyják ebek harmincadjára, amitől igazi poszt-apokaliptikus környezetbe csöppenhetünk a semmiből.

Említésre méltó a sziget éjszakai élete is, ami igaz, mára megkopott már mióta nincs itt több százezer katona, de még így is érdekes a sok apró bárral és kajáldával (amik rendszerint üresek). Ahol katona van, kurva is, szól Newton harmadik törvénye, és ez Okinawára is nagyon igaz. Igaz Japánban a prostitúció illegális, de a kiskapuk nem is olyan kicsit és elképesztő vicces „üzleti modelleket” tud kreálni. Naha egyik negyedében pl a fürdetés az egyik ilyen (persze az egész országban megtalálható ez). Itt a kuncsaft CSAK a fürdetésért fizet, ami persze jól túl van árazva (kb 50-60.000Ft egy alacsonyabb kategóriás full-szerviz), de törvény nem tilthatja, hogy a fürdető lányok a kliensbe „beleszeressenek”, és fürdetés közben ne csak fürdessenek. Persze könnyen „szerelembe esnek” ezek a lányok, kb az alkalmak 100%-ban, és a túlárazás ezt a „hirtelen elcsábulást” is tartalmazza, de persze kurválkodásól nem beszélhetünk, mert ez csak fürdetés.

Mi persze monogám kapcsolatban élünk mindketten, így csak a kulturális kíváncsiság hajtott (engem) arra, hogy az árak felől érdeklődjek. Nem tudom, de ha 60.000Ft-ba inkább nem „fürdök” egy hónapig.

Szóval Okinawán fürödhetünk sok értelemben, de mindegyik elég sok pénzünkbe fog kerülni. Maga a fő sziget nem ér meg pár napnál többet, ha valaki a trópusi henyélést akarja, gyorsan menjen tovább az egyik kis szigetre, de előtte mindenképp olvassuk el a TripAdvisor, nehogy úgy járjunk, mint a fent említett boldogtalan európai család.

.

.

.

Ez lett nekem az ázsiai kalandozás erre az évre, sajnos tovább nem engedett a pénztárcám. Még egy napot eltöltöttem Oszakában, mielőtt visszaindultam volna Európába, de itt már érdemleges nem történt. A repülőutat végigaludtam, szóval erről sem tudok beszélni sokat, kivéve, hogy utálom a Turkish Airlines, mert valami mindig elromlik (most pl az egész szórakoztató rendszer, nem először), és semennyi hely sincs rajta.

Grúziáról nem fogok írni, mert sikerült év elején rendesen bejárnom az országot, de ha eljutok máshova, arról igen. Fő most, hogy barátnőmnek sikerüljön egy schengeni vízumot intézni, és ha ez egyszer sikerült, véget ér ez a hosszú hétvégém.