Budapestről valameddig Ázsiába

2016. október 15. 17:00 - Powerpill

126, 129, 130. nap - Végre tisztaságban

Tokió - 2016.10.15

Hát igen, egy másik világba csöppentem. Az elmúlt hónapok után sokkoló Japán szervezettségét, tisztaságát, és kulturáltságát látni. India gyakorlatilag teljes ellentéte mindenben. Tokió a világ egyik legnépesebb agglomerációja, de ilyen rendet, tisztaságot kevés helyen látni. A szubkontinens után meg gyakorlatilag néma az egész, az emberek meg udvariasak, jól ápoltak, és ami a legfontosabb nekem az elmúlt időszak után, hogy leszarnak. Senki nem bámul, szólít meg, és akar belevinni „életem legjobb üzletébe”. Imádom…

Úgy gondoltam, hogy két részre fogom szedni a tokiói hetünket, mert négy napot leszünk a városban, hármat meg körülötte, kisebb helyeken, amiket egy külön posztba teszek, így most nem időrendben fogok haladni, ahogy eddig. (Disclaimer: Ez egy napló. Itt minden a saját véleményem, és megfigyelésem. Tényekért ajánlok egy enciklopédiát.)

Tokió életem legtisztább városa, ahol eddig megfordultam. Szemetest sehol nem lehet találni gyakorlatilag, de csikket is úgy kell keresni az utcán. Írom mindezt a legforgalmasabb részében a városnak, ahol lépni nem lehet az emberektől. Az Indiából visszamaradt fertőtlenítőmet be is tettem a táska aljára, arra most nem lesz szükség. Bátran megihatjuk a csapvizet, vagy ülhetünk be bármelyik kifőzdébe a város bármelyik pontján. Talán ez az, ami most a legfontosabb nekem ilyen borzalmas helyek után, mint Új-Delhi. Kikapcsolhatom az agyam, nem kell folyamatosan attól tartani, hogy mitől foshatom ki a lelkem (amúgy pont rajtam van J, de most más téma), hol és kik akarnak átverni, illetve, hogy gyakorlatilag hogyan éljek túl. Amit még nagyon élvezek, hogy gyaloglás közben nem kell folyamatosan a földet néznem, hogy hol töröm ki a bokám, így sokkal hatékonyabban tudok városnézni.

Írtam először az ételről. Az egész város, de főleg a forgalmasabb részek az étkeztetésről szólnak. Mindenhol valami kajálda várja az embert, és jobbnál jobbak. Van itt mindenféle, az egész furcsától (pl Michelin csillagos rámenező, vagy disznóbelet sütő utcai bódé), a perui ceviche bárig. A leggyakoribb mindközül azonban szerintem a rámenező (leves+tészta+feltét). Ezekben lehet a legolcsóbban valami energiához jutni, mi is ilyenekben eszünk naponta egyszer biztosan.

A másik, ami ezt a várost hajtja, a szolgáltatóipar. Minden van itt, olyan dolgok is, amiket az átlagember elképzelni sem bír (pl olyan hely, ahova befekszik az ember, mellébújik egy lány és kitisztítja a fülét, és csak a fülét). A szórakoztatás szintúgy egy másik dimenzió itt az európaihoz képest. A szolgáltatóipar ezen része azonban már nem teljesen makulátlan. A három fő szókarozó-negyed igencsak idegesítő tud lenni, mert pl Shidzsukuban minden 4 méteren áll valami (bevándorló) nő és ajánlgatja a „masszázst”, négerek mindenhol, akik valami lehúzós bárba akarnak bevinni minket, illetve bebaszott angolok, akik nagyon idegesítőek ebben a környezetben. A négerekről annyit, hogy ezek (a valószínűleg japán) klubtulajdonosok által azért lettek csak idehozva, hogy a kurvákat és a sztriptíz bárokat ajánlgassák, mert sehol máshol nem látni egyet sem. Mi ez, ha nem rasszista?

A három szórakozó negyed, ahol minden külföldi megfordul, aki ide látogat Shibuja, Sindzsuku és Roppongi, ami a legelitebb.

Az embereket simán nevezhetnénk barátságosnak, de nem azok. Inkább olyannyira udvariasak, hogy azt mi nehezen tudjuk megérteni. Amúgy az emberre sem néznek, ami itt biztos nem divat, és semmiféle interakcióba nem szívesen kerülnek velünk, bár ki tudja, lehet, hogy büdösek vagyunk. Mindenki siet valahova, aki meg nem, az a telefonját bámulja. A szabálykövetést jegyezném meg még itt, mert a szabályokat mindenki betartja. Ha fel van festve, hogy hol és hogyan álljunk sorba, akkor senki nem fog máshogy tenni. Ez nagyon vicces India ősember-szerű viselkedéskultúrája után. Mi pl lazán átmentünk a piroson, a túloldalon meg úgy néztek ránk, mintha most dobtuk volna le a harmadik atombombát.

A többiről írok majd menetközben, mert kicsit elnyúlt ez a bevezető, és vannak Japánnal foglalkozó blogok, meg olyan emberek, akiknek ez a fő érdeklődési körük, míg én csak okoskodnék itt. Ami a programot illeti, mi egy hetet töltöttünk el Tokióban, de a város látványosságokat tekintve maga nem ér annyit, hacsak nem akarunk felfedezni menni, és céltalanul sétálgatni, és magunkba szívni ezt a kultúrát. Én éveket tudnék itt lenni, és még mindig fedezni fel valami újat, az biztos. Az első napon megnéztük a császári palotát (amit nem lehet megközelíteni igazából), illetve annak környékét, parkokat, pár kisebb templomot, valamint különféle negyedeket, amik valami szolgáltatásukról híresek (pl szerencsjáték). Itt kéne leírnom a pacsinkó nevezetű őrületet, de megtette valaki más már helyettem, íme: LINK

A második városban töltött napunk sem volt elképesztő mozgalmas, inkább rengeteg apróbb dolgot néztünk meg. A nagyobbak közül említésre méltó egy templom, a Ryodaishi, valamint a Tokió-Edo múzeumot emelném ki. Előbbi egy gyönyörű, de nagyon forgalmas templom, körben sok-sok látnivalóval, míg utóbbi egy, a város teljes történetét átölelő kiállítás, cseppet sem unalmas módon prezentálva. Mindkettő ajánlott.

A harmadik városi napunkon, ami már az ötödik volt Japánban, korán reggel kezdünk és elmentünk a Cukidzsi halpiacra. Na, itt kell mindent a kukába dobni, amit az ember egy halpiacról gondol. Ez a világ legnagyobb nagybani halpiaca, de piacot nemigen látni sehol. Van egy külső része, ahol van 3-4 kisebb utcában rengeteg étterem, és sütöde, illetve utcai árus, de a filmeken látható belső részre nem lehet bemenni. Itt aukciók zajlanak korán reggel, nem pedig kirakodóvásár van. Halakat nem is igen látni, mert ahogy itt kezelik az árut, egészen ámulatba ejtő. Minden dobozokban, zsugor fóliában van, semmi nem érintkezik közvetlenül a (nem létező) mocsokkal. Ez az a halpiac, ahol minden, még bálnahús is van, mi mégsem láthatunk belőle semmit, csak azt, hogy hogyan is kéne az élelmiszerrel igazából bánni.

A piac külső részén sok-sok étterem van, mindegyik nagyon drága, de talán az egyik kis utcában található szusizókat kell kipróbálni, mert itt az igazi. Vannak helyek, ahova 3-4 órát is sorban kell állni, olyan népszerűek, és nincs is menü, csak az aznapi legfrissebb fogás.

A halpiacozás után tettünk egy hatalmas sétát a városnak ezen a részén, illetve átmentünk egy másik szórakoztató negyedbe Ariake közelébe, ahol a világ egyik legmagasabb óriáskereke is van, valamint megannyi, főleg modern attrakció. Ha csak pár napot töltünk a városban, ez a rész kihagyható a programból, de a kerékről a kilátás pazar.

Szóval nekünk ez volt Tokió. A poszt nem épp úgy sikerült, ahogy terveztem, de túl sokat kéne túl sokról írnom, ami sajnos nem megy, mert így is napi 4-5 órákat alszom csak. A második részben majd a város környéki kalandozásainkat írom le. Most irány az ágy.

Címkék: Japán
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://foldonvizen.blog.hu/api/trackback/id/tr5911809889

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Budapestről valameddig Ázsiába