Pokhara - 2016.08.24

Lazára vettük az elmúlt 4 napot, bár lehetett volna aktívabban csinálni, az tuti, de aki ebben az ítéletidőben aktívkodik, az meg is érdemli.

Pokharába érkezésünk valami olyan megváltásként hatott ránk, mintha csak egy kínzókamrás kezelés ért volna véget. Tudom én, hogy a legtöbbet szárazföldön akarok utazni ezalatt a túra alatt, de faszom, ez azért nem volt belekalkulálva. Gondoltam, Mongólia után már túl vagyok a nehezén, de nem, a Chitwan-Pokhara úthoz képest a mongol szamárcsapások Forma-1-es versenypályának hatottak, és most nem túlzok. Míg Mongóliában 8 óra alatt simán megtettünk 400 kilométert, itt összesen 180-at sikerült. A szerveink szerintem végrehajtottak egy helycserés támadást, Laláé biztosan, mert ő elég szarul lett a végére. Az én bajom az volt, hogy a busz akkorákat ugrott, hogy én kirepültem az ülésből és bevágtam a fejem a felettem levő csomagtartóba folyamatosan, pedig nem is volt túl közel hozzám. Gyönyörű helyeken jöttünk végig, de az a kósza halálfélelem folyamatosan ott motoszkált az emberben, így élvezni csak módjával tudtam. Az érkezés viszont egyike volt eddigi életem legfelszabadítóbb pillanatainak, és Pokharát még csodálatosabbnak láttam, mint amilyen valójában is.

A szálloda, amit találtunk, egy nagyon kedves és segítőkész családé, közel van a turista utcához, de egy mellék-zsákutcában, ami nagyon csendessé teszi. Ennek köszönhetően legalább az ablakot nyitva lehet tartani éjszaka, mert bár alacsonyabb a hőmérséklet, mint Chitwanban, de a páratartalom az egekben van itt is, így az ember megállás nélkül izzad.

A városrész, ami egy tó partján van, gyakorlatilag teljesen a turistáknak épült, bár bár hátán, étterem minden méteren és boltok, amik gyakorlatilag mindenhol ugyanazt árulják. Az árakra is azt tudom mondani, hogy turistásak, nepáli szinten iszonyat magasak, de ki lehet fizetni. Mi találtunk egy helyi éttermet, ami valami egészen nem normális adagokat ad gyakorlatilag nevetséges áron. Ha meg az ember a tálon levő bármelyik akármit elfogyasztotta, jön a pincér mosolyogva és már lapátolja is a repetát. Ezzel csak akkor áll meg, ha mondjuk, hogy „kösz, de kösz nem”.

Este még egy ital is belefért, így lementünk a tópartra, ahol egymást érik a nyitott bárok, élőzenével, és nagyon fasza hangulattal. Itt kell megemlíteni, hogy Nepálban a sör nagyon drága, a boltban is alsó hangon 600 forintnál kezdődik a legolcsóbb üveg, a bárokban ennek a duplája is tud lenni. Találkoztunk skótbarátommal, de a fent említett okok miatt elhatároztuk, hogy csak 1 sört bír el a napi költségkeretünk. Igen ám, de este 8-kor megérkezett a menetrendszerű monszun, ami annyira erős volt ma este, hogy teljesen beszorított a bár teteje alá hármunkat, és mozdulni sem tudtunk két órán keresztül. Ha már ott kellett maradnunk, rendeltünk még 1-2 kört, aztán szép lassan vége lett az esőnek és az estének is,

Másnap elképesztő volt a pára, így a hegymászást, amit kitaláltam elnapoltuk, és megbeszéltük, hogy csak a lepkemúzeumba megyünk el. Ez egy elég kieső részén van a városnak, csak a legkeményebb turisták vetődnek el ide. Maga a múzeum elég ratyi, igazából mindent belezsúfoltak 3 szobába, amit csak lehet, van itt történelem, geológia, biológia, még babakiállítás is. A lepkeszoba viszont egészen komoly. Ebben az apró szobában van a világ legnagyobb lepkegyűjteménye, és elég sok ideig tart, ha az ember az összes fiókot végig akarja nézni. Mi végignéztük, és ennyit is volt a programunk mára, kivéve persze a tegnapi étterem újbóli meglátogatását.

Harmadik napon jött el az, amiért én ide akartam jönni, a kirándulás. A tó túlpartján egy hegy tetején van egy stupa, hát oda akartunk felmászni. Már mire a hegyhez értünk sikerült a ruhánkat teljesen átizzadni, de ami a mászás közben jött le rólunk az valami elképesztő. Én bírtam a tempót, tudok menni ha kell, de barátnőm kétszer akarta feladni az egészet. Egyszer úgy megszédült, hogy le kellett ültetni, de aztán unszolásomra végül is feljött, és belátta, hogy mennyire megérte:

Ha nem lenne monszun, akkor a háttérben látszódna az Annapurna hegylánc, 3-4 8000 méter feletti csúccsal. Én csak képről láttam, de fantasztikus. Sajnos nem ilyenkor kell idejönni, hanem októberben. A hegy tetején még szemetet sem lát az ember, ami Nepálban csodaszámba megy. Még az erdőben is elég volt a szemetet követni, nem kellett útjelző tábla. A folyóban, ami amúgy felvenné a versenyt bármelyik alpesi társával, lebeg a múanyag-hulladék, mi még döglött kutyát is láttunk úszni benne. Egy ilyen moslék környéken kész felüdülés egy ilyen szép tiszta oázisra felérni. El is időztünk itt egy keveset.

Miután keresztbe-kasul körbejártuk a kegyhelyet, lemásztunk a hegyről egy másik útvonalon, és hazafelé még megnéztünk egy barlangot és egy vízesést is. Mire megérkeztünk a szállásra, már járni alig bírtunk, a ruhánk pedig úgy át volt vizesedve, mintha az esőben álltunk volna egész nap. Az eső amúgy jött is este 8-kor, ahogy szokott, az óránkat hozzá lehetne igazítani.

Az utolsó napunk viszont program nélkül telt, csak sétálgattunk a városban. Egy templomot akartam megnézni, ami félúton van Katmandu felé, de a fejenként 20 dolláros sílift-költségeket (+minden más egyéb) nem voltam hajlandó kifizetni, így ráhúztunk még egy napot Poharában. Ami miatt megérte, az hogy a hegyek úgy döntöttek délelőtt, hogy előbújnak a felhők mögül egy fél órára.

Ezután megint nyomtalanul eltűntek, mi pedig esős délután lévén inkább nem erőltettük az elmenetelt, inkább politizáltunk egyet a szállodaigazgatóval, aki elmesélte, hogyan veszik át a hatalmat a kínaiak az ország északi, valamint az indiaiak a déli része felett, de ebbe most nem mennék bele (mindenesetre annyit jó tudni, hogy a népesség itt nagyon aggódik, és fel vannak készülve, hogy nem sokáig lesz már országuk).

Holnap újból buszra kell szállni, amitől már most hányingerem van, de nyomás vissza Katmanduba, ahonnan orientálódunk át Indiába.