Yekaterinburg - 2016.07.01

A pihenőnapról csak annyit, hogy ha ezt nem terveztem volna be, kb véget is ért volna az utazásom, vagy ha nem is, de nem tudom mi lett volna.

Történt ugyanis, hogy a szállásadónk tett egy kósza megjegyzést tegnap este, amire nem is fordítottam különösebb figyelmet, márpedig, hogy a vonatok az egész ország területén a moszkvai időszámítást használják. Mi pedig ugye most vagyunk először a moszkvaihoz képest eltérő időben, így ez elkezdett érdekessé válni. Mivel otthon kinéztem vonatokat, és ezekhez igazítottam az egész utat, tehát pl. így számoltam ki, hogy van-e elég időnk egy várost megnézni, viszont fel sem merült bennem, hogy nem a helyi idő szerint közlekednek. Szóval, ha én elterveztem egy kora reggeli indulást reggel hatra vagy hétre, így megérkezvén valahova délután négyre, vagy ötre, pont hagyva elég időt, hogy egy kisebb várost bejárjunk, abból az lett, hogy tízórás indulás reggel, este kilences érkezéssel, másnap reggel meg tovább. Ennek aztán tényleg semmi értelme nem maradt így, szóval jött az újratervezés. Szó szerint az egész napom ráment erre, délután négykor sikerült kibogoznom a csomót, viszont fel kellett áldoznom az omszki megállót, mert máshogy nem jött volna ki a lépés. Holnap mindenképp el akarok menni Tobolszkba, ami egy szervezési rémálom.

Kiderült továbbá, hogy teljesen elfelejtettem holnapra szállást intézni, és mivel Tobolszk Szibéria egyik leglátogatottabb célpontja, mára már betelt minden hely. Az egyedüli megoldás egy hostel lett, ahol külön szobákban, de legalább sikerült szállást találnom. Annyira ideges voltam már délután, ráadásul annyi pénz kifizettem vonatjegyekre, hogy komolyan elment a kedvem mindentől.

Amikor a srác, akinél lakunk, hazajött a munkából, felajánlotta, hogy eljön velük egy emlékműhöz, amit Európa és Ázsia határán húztak fel (persze nem ez az igazi határ, csak valami cár találta ki, de kit érdekel). Azonnal igent mondtunk, hisz én nagyon szar idegállapotban voltam, Lala meg kb szarrá unta magát már, mert nem hagytam, hogy segítsen.

Az út egy órát vett igénybe, ráadásul sokat nem is látni csak ezt a póznát:

Meg ezt párszáz méterrel lejjebb egy másik úton:

Itt ejtek azért egy szót az Urál hegységről. Bár az Urál tényleg hegység innen jóval északabbra, itt viszont még csak domb benyomását sem igazán kelti. Hiába hívják Yekaterinburgot az Urál fővárosának, maga a táj olyan, mintha csak pár méretesebb tehénszar szakítaná meg a laposságot. Az osztrákok simán beszántanák az egészet. Mi lehet, hogy alagutat fúrnánk bele, mert a tapasztalatunk már megvan benne, de nekem azért csalódás volt, hogy egy normális dombot sem látok.

Ezután stoppal visszamentünk a városba, vásároltunk, és hazafele átsétáltunk egy temetőn, ahol többek között a 90-es évek bandaháborúi alatt kicsinált szimpatikus emberek mégszimpatikusabb sírjai találhatóak.

Szegény barátnőm fél az ilyen helyeket, ráadásul be is sötétedett időközben, és még a kapukat is ránk zárták, szóval szegény elkezdett komolyan pánikolni. Kerestünk egy repedést a betonfalon, ahol át tudtunk menni, nem volt az egész egy nagy kaland, de vicces volt. Ezután már siettünk haza, mert feküdni kell…

…Holnap ugyanis irány Tobolszk.