Katmandu - 2016.08.15

Az ok, amiért megint két napot írok le egyben egyszerűen annyi, hogy nem csináltam kb semmit ez idő alatt. Mivel barátnőm csak utánam 2 nappal érkezett, én úgy döntöttem, hogy nem indulok el egyedül felfedezni a várost, hanem megvárom őt, én addig telezabálom magam curryvel és meglátjuk, meddig lehet elmenni, mire az emberre rájönne az indiai szubkontinensen elkerülhetetlen szaporafosás.

Megérkezvén Nepálba, azonnal elkapott megint a sajnálkozás, hogy nem sikerült Tibetből közúton átjönni. A földön és vízen történő határátlépések azért jobbak, mert mire az ember elér aznapi úticéljához, azalatt a pár óra alatt elkezdi befogadni ami az adott országban rá vár, elkerülve a kultúrsokkot. Katmandu repteréről kiérve azonban, mint Lennox Lewis, úgy arcon üti az utazót a nepáli rögvalóság. Autóduda, kosz, autóduda, tömeg, autóduda, meleg, autóduda, bűz és még több autóduda. A reptér 6-8 km-re található Thamel városrésztől, ahol én lakom, de ha a sofőröm nem dudált legalább 50-szer ezalatt az út alatt, akkor egyszer sem, és szombat lévén nem is volt gyakorlatilag forgalom az utakon. És mivel a kétmilliós lakosság fele motorral vagy autóval közlekedik, és mindenki folyamatosan nyomja a dudát, könnyű megkapni Katmandu „soundtrack-jét”.

Első nap a skót barátommal sétáltunk egyet a szállásom környékén, és ettünk egy olyan fantasztikus curryt, amilyet még nem nagyon sikerült eddigi pályafutásom során, talán egyszer Hong Kongban egy aluljáróban. Ezen kívül nehéz a kezdeti érzéseket leírni, mert tényleg sokként hatott, annyira más, mint a tibeti oldal, pedig „csak” egy hegyláncon jöttünk át. A negatív része a már említett irtózatos zaj, az európai ember számára felfoghatatlan mocsok, és hogy minden fél percben valaki megtalál valami visszautasíthatatlan ajánlattal, legyen szó vezetett túráról, cipőfényezésről, fűről, vagy mosodáról. Apropó fű: Thamelben minden sarkon kérdezgetik, hogy akarsz-e szívni, ezért (vagy másért) Kathmandu tele van fehér hippikkel.

Minden egyes ház aljában van egy kis bolt, vagy üzem, ahol valaki gyárt, szerel, vagy kínál valamit, így az egész várom minden négyzetmétere él és zajt kelt. Az utcák keskenyek, és borzalmas állapotúak, de mindenhol motorosok és autósok nyomakodnak előre. Nagyon oda kell figyelni sétálás közben. Sajnos a helyi tömegközlekedést nem lehet használni, mert bár buszok vannak, de azokon a kapacitás minimum négy-, ötszöröse mennyiségű ember utazik egymás hegyén-hátán. Kezdeti terveim, hogy majd mindenhova busszal megyek, kb a harmadik órában estek kútba. Sebaj, van taxi, meg turistabusz, ami viszonylag olcsó (fura, hogy a Bp-Varsói Lux Expressz árainál olcsóbbat még itt Nepálban sem találtam, azt valahogy nagyon sikerült elcsípnem).

Fényképezni nagyon nehéz, főleg az utcai életképeket, mert tényleg iszonyat tömeg van és nagyon zsúfolt az egész. Én azért megpróbáltam, de nem fogja a National Geographic lehozni a képeimet, az tuti:

A zaj és a forgatag sajnos éjszaka is jellemzi az utcákat, sok az építkezés, és bulinegyedről lévén szó, a zajongó ember. Nem aludtam többet 3 óránál, mert az ablakot becsuktam, ami miatt a szobában nagyon meleg lett, a ventilátor pedig nem működött, mivel áram nem volt (utóbbi hosszú órákig nincs naponta, a szálláson valami vészáramkör lehet, mert az internet és szobánként egy lámpa működik). Vasárnap egész nap a szobában akartam maradni, csak enni akartam kimenni, de a haver hívott, hogy menjünk el megnézni a Majom templomot (nem tudom, ez-e a neve), ami nincs messze, és ahova barátnőmmel is vissza tudok menni másnap délután, amikor megérkezik. Mivel sétálni mindig szívesen megyek, rögtön igent mondtam. A templom előtt bevágtunk az előző napi helyen egy curryt, majd elindultunk. Út közben lőttem pár képet, amit én érdekesnek találtam. Felhívom a figyelmet az asztallábbal kitámasztott buszra és az alatta dolgozó emberekre. Nem félősek, az biztos.

Megérkeztünk a templomba, ahol azonnal rájöttem, miért kapta a Majom-templom nevet. Ezernyi majom rohangált fel-alá az egész dombon, az emberekre ügyet sem vetve. Még a vizes üveget is kilopták egy hapsi kezéből (aminek kinyitását sikerült lefilmeznem).

Szépen el is fáradtunk, a monszun is ránk tört, így véget vetettünk a napnak, miután hazasétáltunk. Nekem jött a szokásos zajos éjszaka és a nemalvás, majd egy nap, ami megint sikeresen ment a süllyesztőbe köszönhetően valami hülyének, aki nem tudta elvégezni a munkáját rendesen. Történt ugyanis, hogy barátnőm megérkezett a sharja-i géppel, de a csomagja nem. Az az araboknál maradt, mert a két óra a járatok között arrafelé nem elég, hogy áttegyék a csomagot egyik gépről a másikra. Az arabok sosem a gyors munkavégzésükről voltak híresek, de ez azért kemény. Én majdnem ráborítottam az asztalt a képviselőjükre, amikor elkezdte nekem magyarázni, hogy értsem meg, két óra alatt két járat között lehetetlen átpakolni a csomagot, és hogy elnézést, de csak este 8-ra lesz itt a poggyász a következő géppel (barátnőmnek még csak másnap reggel akarták elhozni, de tőlem megijedhettek). Ja, és persze nem szállítják ki a szállodához (nevezzük annak a szállásunkat), mert erre nekik nincs „policy-jük”, szóval jöhetek vissza érte én taxival.

Visszamentem, de arra, hogy a hinduknak ma éppen valami ünnepük ért véget, így mindenki a repülőtér melletti templomba igyekezett este, nem voltam felkészítve. Az utak mozdulatlanok voltak, úgy be voltak dugulva autókkal, és persze, mintha az segítene, minden egyes autó és motor dudált, mintha az élete múlna rajta. Mire megérkeztünk a csomagot felvenni, már maradandó halláskárosodást sikerült szenvednem szerintem. Mindenesetre a cucc megérkezett, így a nap jó véget ért, de a Majom-templom barátnővel történő megtekintése csak holnapra marad.