Katmandu - 2016.08.17

A mai napra 3 Unesco világörökségi hely volt a terítéken. Ha már turistáskodunk, először csináljuk meg a "muszáj-dolgokat" -gondoltuk. Szerencsére a tegnap keserű szájíze el is tűnt, bár pusztítást láttunk ma is épp eleget.

Gyakorlatilag Ulan Ude óta csak buddhista templomokban sikerült megfordulnom, amikor valami vallásos emléket látogattam meg. Ma úgy döntöttem, nézzünk meg valami hindut is, legalább elkezdjük a felkészülést Indiára, úgyis csak romok fognak fogadni. Pashupatiban szerencsére nem végzett totális pusztítást a tavalyi rengés. Mikor megérkeztünk, egy elég hosszú bódésoron keresztül sikerült bejutnunk a helyre, ami elsőre nem tűnt valami faszának. A belépő drága volt, ráadásul ránk akaszkodott egy önjelölt idegenvezető, akit nem lehetett lerázni. Végül aztán sikerült megállapodni vele, hogy a használt jegyeinkért cserébe elmond mindent, amit tud a helyről.

Mielőtt a túránkat elkezdtük volna, már megcspta az orrunkat a fura égett szag, ami kicsit eltért a szokványos otthoni flekkensütő által kibocsájtott illatorgiától. Gyorsan kiderült, hogy ez az a hely, ahol a hinudek a halottaikat égetik, majd szórják a hamvaikat a folyóba, hisz ez a Gangeszbe ömlik, ami szent folyóvá teszi ezt is. Nepálban nem megengedett a halottak folyóba dobása, mint Indiában, így itt először teljesen elégetik azokat, csak utána engedik vízbe őket. Nekünk sikerült égetési rituálét, illetve megtisztítási rituálét is végignéznünk. Utóbbi annyi, hogy megmossák a halottat (ami be van bugyolálva) a folyóban, mielőtt a tűzre teszik. A fura nekem az volt, hogy a halott mellett, ami lógott a vízbe, kb 2 méterre mosták a fejüket a családtagok, ami nekem európai szemmel kicsit gusztustalan volt, de a vezetőnk szerint ez nagyon fontos egyeseknek.

Pashupati két fő templomába nem teheti be más a lábát, csak hindu vallásúak. Sokan próbálkoznak, mi nem tettük, hanem szépen a hátsó kapun át távoztunk. A következő állomás a Boudha stupa volt a város észak-keleti felében. Jó döntés volt sétálni, mert bár a környék lepusztult, mint a város többi része, de sikerült nagyon szép házakat látnunk, amik Thamel lerobbantsága után kifejezetten üdítően hatottak. A Boudha stupa is Unesco világörökségi helyszín, csakúgy mint minde, amit eddig meglátogattunk, de ezt is teljesen porig rombolta a tavalyi rengés. Itt a környékét teljesen sikerült mára helyreállítani, sok-sok külföldi támogatással, de a stupa egyenlőre még nincs kész.

Itt sikerült elkapnunk valami táncolós músorszámot, amit nem tudtunk megfejteni, hogy mi lehetett, de holnap van valami nagy ünnepség itt, biztos azzal van összefüggésben. A másik élményt egy cipőpucolás hozta. Irakban hetente fényesíttettem ki a cipőimet az utcán, és mivel ott 25 amerikai dillár centbe került, gondoltam itt sem fog többe. A forma miután tényleg gyönyörű munkát végzett, közölte velem, hogy ő viszont 50 dollárt kér ezért (az elején persze mondta, hogy annyit fizetek, ami nekem tetszik). Ez már a pofátlanságnak aszronómiai méreteket öltött megtestesülése volt számomra, így odaraktam neki kb 4 dollárt, és otthagytam. Szerintem azóta el lettem átkozva minden hindu istenség előtt, de majd meglátjuk, mi lesz. Ajánlott előre megállapodni valami árban, nem pedig hülyének lenni, mint én voltam.

Miután ezzel és egy nagyszerű ebéddel megvoltunk, tettünk egy kisebb sétát a környéken, ami szebb, mint a város többi része, majd elmentünk Patan városrészbe, aminek a főtere kárpótolt a tegnapi élményekért. Ez nem szenvedett akkora pusztítást, mint a pár kilométerre levő társa, de sajnos itt is voltak összeomlott épületek.

Patanban viszont nem csak a főtér van, hanem számos hindu és buddhista templom. Mivel mi futottunk már ki az időből, és szerettünk vola sötétedés előtt (este 7 óra) hazaérni, kiválasztottunk egyet, amit Arany templomnak hívtak. Talán ez volt a nap fénypontja, mert mindkettőnknek teljes újdonság volt az egész. Egy picike hindu templomról van szó, elrejtve a városban, de a nevét nem véletlenül kapta. Annyi arany van, itt, mint Fort Knoxban. Sajnos képekkel nem tudok szolgálni, mert nem sok hely volt lőni bármi használhatót.

A hazaút, ami 10-12 kilométer 50 percig tartott, szemléltetve az itteni forgalmi állapotokat. Itt az autóvezetés nem közlekedés, hanem egy túlélőtúra. Ajánlom minden kalandvágyó őrültnek :)