Kathmandu - 2016.08.13

Tibet egyszerűen annyira magával ragadott, hogy nem voltam képes egy betűt sem írni, ki akartam élvezni minden percét. Most, megérkezve Nepálba, megpróbálom pár sorban összefoglalni a túra élményeit. Nem lesz könnyű...

Elég nehéz egy ekkora élményt utólagosan leírni, nem is fogom részletesen, de megpróbálom visszaadni, milyen is egy ilyen pár napos körutazás Tibetben. Szerencsére a második esti vacsora utáni kiborulásunk után figyeltek rá, hogy mindenből kijusson nekünk, így nem ügyeskedtek. Az idegenvezetőnk egy nagyon kedves és segítőkész figura volt, nem rajta múlott semmi, és annyira büszke volt a kultúrájára, hogy mindent azonnal mondott, és magyarázott nekünk olyan részletességgel, hogy én az európai dolgokat nem tudnám így elmesélni.

Kezdjük az összegzést a negatív dolgokkal, hogy nehogy úgy érjen véget ez a bejegyzés, hogy az embernek ne legyen kedve ide eljönni.

Az első és legszembetűnőbb dolog, amit tegnap is megemlítettem a kínaiak általi kontroll. Éltem Irakban, tudom, milyen katonai ellenőrzőpontok között utazgatni, de ami itt van, az minden képzeletemet felülmúlja. Az ellenőrzőpontok és a mozgáshoz szükséges engedélyek természetesek, de amit sebességmérésnek hívnak errefelé, az nagyon metál. Pár éve állítólag egy helyi sofőr egy busszal teli kínaival belehajtott egy néhányszáz méteres szakadékba, mivel gyorsan hajtott. Erre Peking a nép érdekében bevezetett egy olyan rendelkezést, hogy egész Tibet területén belül sebességmérést kell alkalmazni. Ez áll egy részben az otthon is ismert út feletti radarból, ami alatt kb 20-al kell áthajtani, továbbá egy papíros-pecsételős tortúrából, ami az egész közlekedést horrorrá változtatta. Arról van szó, hogy megérkezvén egy ilyen sebességmérő ponthoz, kapunk egy kis papírt, amire ráírják, mikor jártunk ott, és lepecsételik és ráírják, hogy mikorra kell a következő ponthoz érnünk. A következő ilyen helyen megnézik, korábban vagy később értünk-e oda, és ez alapján kiszámolják az átlagsebességünket és bírságolnak, vagy sem. Na igen, de az átlagsebesség a mi esetünkben kb 45 Km/h kellett hogy legyen, ami szamárutakon biztos sok, de tükörsima aszfalton egy vicc. Minden egyes sebességérő pont előtt meg kellett állnunk minimum fél órára, de volt, hogy több, mint egy órát bóklásztunk egy faluban. Persze marhaság azt gondolni, hogy ez az emberek érdekében van, a hatalom azt szeretné, ha senki nem menne sehova, így mindenhol próbálnak akadályokat gördíteni az utazás elé.

A másik, ami miatt nem mernék egyedül nekivágni, ha lehetne, az a vezetési kultúra. Itt a kultúra szót felejtsük is el. Már Peking is elég szar volt ilyen szempontból, Mongóliáról nem is beszélve, de ami itt van attól leesett az állam. Az, hogy egy helyiekkel tele levő busz hágón lefelé kettős záróvonalnál kanyarban előz és közben dudál, mindennapos látvány, de az hogy a szembesávban előzés miatt nekünk le kell húzódni, vagy állóra kell fékezni, az is. Kínában (de aki járt már a Közel-keleten, az is tudja)  az emberek nem tudják megérteni, hogy nem csak ők vannak a világon, és így szarnak mindenre és mindenkire, és úgy látszik ezt Tibetbe is sikerült importálni, szóval nagyon óvatosnak kell lenni. Persze Kínában a mások teljes mértékű leszarása nem csak a vezetésre igaz, hanem az élet minden területére, de szerencsére ez itt nem látszott annyira, csak az utakon.

Negatívumként hoznám még fel a kaját (az én esetemben). A helyi étel finom, de nem túl változatos, és fizetett túra révén viszik ugye az embert helyekre, amik nem feltétlenül a legautentikusabbak. Én a jutaléknak elvi ellensége vagyok, így egyszer sem ettem a csoporttal, szóval minden alkalommal kerestem magamnak másik helyet, ami miatt nem hogy kevesebbet fizettem, de nem kellett minden étkezésemet kövér germánok társaságában lefolytatnom, akik más csoportokkal utaztak. Persze azt máig nem értem, hogy miért pl indiai étterembe vittek minket, sohasem helyibe. Én "koszos" kis helyekre mentem, ami leginkább jellemző errefelé de pár nap alatt sikerült megunnom a tészta, gőzgombóc, rizs választékot. Azért mondjuk a mongol ételeknél ezerszer változatosabb és finomabb volt, amit itt kínáltak. Persze, ha az embernek van rá pénze, ehet itt mást is, de nekem még sok van hátra az utamból, így próbáltam spórolni.

Nehézség errefelé a lélegzés is egyeseknek, bár nekem szerencsém volt. Persze, amikor felviszik az embert az Everest alaptáborba 5200-ra, mindenkinek meggyűlik egy kicsit a baja az oxigénhiánnyal (itt elég sok embert láttam, aki rosszul lett), de tudni kell, hogy Lhásza is 3600 méteren van, szóval itt nincs olyan, hogy lerohannak az emberrel 3000 alá, ha beteg lesz. Ha valaki már a fővárosban sem bírja, annak eszébe se jusson feljebb menni, inkább akklimatizálódni kell pár napot, vagy oxigént vásárolni. Ez vonatkozik a belföldi utazásra is, hisz hágó van itt annyi, mint az alpokban, csak itt elkerülni nem lehet őket és kicsit magasabbra visznek fel (4500-5000 méter az átlag). Simán lehetünk a kocsiban is rosszul, és kiszálláskor is vigyázni kell, mert nem mindenki tud ilyen körülmények között bakkecske módjára ugrálni. Nálunk szerencsére csak egy hájas amerikainak volt baja a mozgással, mindenki más jól bírta, de láttam egy másik csoportban egy kínai lányt, aki szegény nagyon el volt kenődve bár nem is voltunk magasan.

Utolsónak említem meg a szemetet. Sajnos itt is belefulladnak a műanyagba, és végig az út mellett, illetve a folyómedrekben gyakorlatilag mindenhol megtalálható. A városokban söprik az utcákat, és nincs is kosz, de vidéken szembetűnő (igaz, most hogy Nepálból írok, nehezen tudom a kettőt összehasonlítani. ehhez képest Tibet egy kórházi műtő tisztaságával vetekszik).

A továbbiakban már a programokról írok. Itt javaslom, hogy senki ne menjen a Tibet Vista irodával a tegnap említettek miatt, illetve útközben rengeteg emberrel találkoztam, akik helyi tulajdonú cégeken keresztül mentek, ami nemcsak, hogy olcsóbb, de talán marad is valami a bevételükből az országban. Nekem erre a cégre csak amiatt esett a választásom, mert a túra eredetileg Kathmanduban ért volna véget, én meg nem szerettem volna repülni.

Az ország méreteiből kifolyólag itt is áll az, mint Mongóliában, hogy a nap jelentős részét kocsiban tölti az ember. Nézni van mit, főleg egy hegymániásnak, mint én. Napközben tettünk több megállót, hol egy templomot, hol a természetet megcsodálva. Lhászán kívül azonban csak Shigatse várost tudtuk jobban bejárni, mivel itt kétszer is megaludtunk, egyszer az Everest felé oda, egyszer meg vissza. Ez sajnos a programváltozás miatt volt, hisz gyakorlatilag két napot vesztettünk amiatt, hogy repülnünk kellett. A városok itt nem tartogatnak sok meglepetést, elég ugyanolyan mindegyik, csak a kolostorok és a templomok miatt érdemes felkeresni őket. Gyantse volt az egyik ilyen kisváros, ahol nemcsak kolostor, de még vár is van, bár mi utóbbiba sajnos nem tudtunk felmenni. 

A túra központi része azonban az Everest volt. Egy teljes nap volt az út oda Shigatse-ból, és egy teljes nap vissza elképesztő hágókon és utakon át. Az utak minőségével nem volt baj, de aki vezetett már hágón azt tudja, hogy egy 47 hajtűkanyarból álló hegyre felmenet, bizony elég kemény és megterhelő egy kisbuszban. Láttunk nem egy kínait, akik biciklivel tekertek fel ezekre a helyekre. Hát megelemem a kalapom előttük, nem kis teljesítmény. Ami viszont fent fogadja az ember, persze az oxigénhiányon kívül, amiatt megéri akár fel is futni. Tibet lentről is gyönyörű, de igazából egy hegy tetejéről látszik igazából, hogy milyen szép is. A következő képeket a Ga Hurrah (nem tudom, így kell-e írni) hágón lőttem, ahonnan négy 8000 méteres csúcs is látszik. Persze pont az Everest nem látszott.

Apropó Everest. Sok reményem nem volt abban, hogy lássam a hegyet, mivel már első este találkoztunk olyannal, akik eltöltöttek két napot a hegy aljában és az egy pillanatra nem bújt ki a felhők közül. Mi, amikor odaértünk, akkor is épp esett az eső, így vezetőnk azt mondta, hogy csak imádkozni tud, hogy láthassuk.

Maga, amit a túra során "base camp"-nek hívnak nem más, mint egy helyiek által vezetett sátortábor (itt nem a fesztiválon használt sátrakra kell gondolni, hanem inkább olyanokra, mint a jurták), ahova autóval fel lehet menni, és van étterem, posta, szuvenírbolt, miegymás. A klasszikus értelemben vett alaptábor innen kb 5 kilométerre fekszik és csak a tavaszi mászószezon alatt használják. Előbbi csak a turisták kiszolgálását célozza, és töménytelen mennyiségű ember van itt, főleg kínaiak.

Nagyon hideg volt, és a jakszarral fűtött kályha minden erőlködése ellenére nem sikerült átmelegednünk, így nekem sikerült meg is fáznom. A bedugult orr az oxigénhiánnyal ötvözve nagyon kellemetlen tud lenni, nem is aludtam egy percet sem éjszaka. Később a szél is feltámadt, ami megváltásnak bizonyult, hisz igaz csak néhány percre, de elfújta az Everest elől a felhőket. Reggelre azonban teljesen kitisztul, így ki tudtuk élvezni a hegy látványát, nem csak a sátortáborból, de a klasszikus alaptáborból is, ahova busszal viszik fel az embereket reggelente. Nagyon szerencsések voltunk a tibetiek szerint

A hegyek után hajnalban indultunk vissza Lhászába, ahol még be kellett pótolni délután a programnak azt a részét, amit változtatások miatt kihagytunk a második napon. Ez a Sera templom volt, ami érdekes, de nem az építészet miatt érdemes felkeresni, hanem a papok által minden délután 2:30 és 5 óra között folytatott, úgynevezett vita miatt. Ez annyit jelent, hogy a fiatalabb papok egymásnak feltesznek kérdéseket, amiket filozófiai úton próbálnak megválaszolni, illetve megvitatni. Egy példa, amit a vezetőnk modnott:

- Mi az, hogy valami nagy?

- Hát például a világmindenség nagy

- Nem, mert a nagy egy relatív fogalom. Attól függ, honnan nézzük. Például egy hangya nem tudja a világmindenséget felfogni, annak az ember is nagy (itt tapsolt egyet)

Este még a skót barátommal elmentünk megnézni a Potala palotát kivilágítva, meghallgattuk a főtérean a kínai propaganda muzsikát és kiélveztük tibeti tartózkodásunk utolsó óráit. Nekem még sikerült megennem az eddigi legolcsóbb, de legjobb vacsorámat Mongólia óta.

Hajnalban kelni kellett, mert a repülőtérre egyszerre vitték ki azokat, akiknek a gépe reggel 9-kor, és 12-kor indult. Persze mi az utóbbiba tartoztunk, így nem keveset kellett várnunk, a nemzetközi terminál reggel 10-ig ki sem nyitott. Az út Kathmanduba zökkenőmentes volt, ami viszont ott fogadott az annyira más volt Tibettől, mintha csak egy másik földrészre értem volna át (ami végül is igaz is), de erről majd holnap.

Pár érdekesség (A vezetőnk elmondásai alapján, várom a cáfolatokat):

- A tibetiek nem temetkeznek. A halottakat, ha babáról van szó, elégetik, a felnőtteket egészen apró részekre darabolják, és függően attől, milyen halált halt, a darabokat az állatoknak hagyják. Ha valami erőszakos halált halt, a részeit a folyóba szórják a halaknak. Ha valaki természetes halállal halt meg, az darabait elviszik egy szent hegyre és ott a keselyűknek adják.

- A fent említettek miatt a tibetiek nem esznek halat (gondolom keselyűt sem).

- Vannak olyan helyek az országban, ahol egy nőnek két férje is lehet, de ezek szigorúan testvérek kellenek, hogy legyenek. a Többnejűség nem megengedett.

- Tibetre nem vonatkozik a kínaiak "egy gyermek" törvénye. Igaz, ezt kínában is most törölték el.

- A Xining - Lhásza vasút átadása, főleg a hegyek megfúrása, a helyiek szerint felbosszantotta a természetet és azóta lettek itt rendszeresek a földrengések

- Bár Tibetben sok az arany, a természet megbolygatásának elkerülése végett nem bányásszák. A rengeteg arany, ami a Buddhista szentélyekben látható főleg Mongóliából és Indiából származik.

- A tibetiek gyakorlatilag nem utazhatnak külföldre. Egy útlevél megszerzése itt olyan nehéz, és drága, hogy a lakosság szinte egésze nem tudja ezt megengedni magának.

- A Dalai Láma nevét sok helyen nem ejtik ki, helyette más megnevezéseket használnak a túravezetők (pl. DL), mert félnek a megtorlásoktól

- A buddhista papoknál elég sok luxus cuccot látni, pl a legújabb Iphone-t, de láttam én Gucci cipőt is (bár ez utóbbi lehet, hogy 4 dollár a piacon)

- Tibetben sok helyi követi a muszlim vallást. Van persze betelepülő muszlim kínai is, de sok olyan tibeti van, akik soha nem voltak buddhisták.

- Bár mindenhol mustárföldeket látni, a helyiek nem csinálnak mustárt, amit mi ismerünk, hanem a növény olaját használják égetésre.

Összefoglalva, szerintem Tibetbe most érdemes eljönni, mert félő hogy pár év múlva már nagyon mássá alakítják a helyet a kínaiak. Sajnos idejutni nem olcsó, és úgy, hogy az ember nem kombinálja valami hosszabb úttal, mint pl én, sajnos a nagy többségnek lehetetlen. Egy túra alsó hangon 200.000 forint pár napra, minden engedély és ide-, illetve elutazási költség nélkül. Budapestről csak ide eljönni, esetleg kombinálva pár nap Pekinggel nehezen kifizethető, viszont belegondolva, hogy 10 év múlva lehet, hogy ez már nem lesz ilyen formában itt, talán segíthet megemészteni a költségeket (valamilyen szinten Erdély jut eszembe, ami talán hasonló cipőben jár, és mondtam az amerikai útitársamnak, hogy most érné meg neki beruházni a pénzt egy túrára oda, bár tudom, a két hely és az emberek helyzete nem összehasonlítható). Rengeteg hely van, amit kihagytam az országban, és sajnálom is nagyon, de most ennyire futotta. Remélem, lesz még lehetőségem ide visszajönni, de félek tőle, hogy amit itt fogok találni, már nem ez lesz, amit most láttam.