Tokió - 2016.10.09

Eljött hát az is, hogy búcsút mondjunk egymásnak barátnőmmel, és egyedül folytassam a kalandozást. Illetve nem is annyira egyedül, mivel Japánban találkozom egy régi cimborámmal és együtt toljuk végig a három hetes programot, sőt igazából az egész utat ő szervezte le, szóval nekem egy zsákbamacska lesz minden nap, sodródom az árral, és igazából alig várom, hogy végre ne én szervezkedjek.

Nem siettük el a reggeli indulást Mirissából, mert az én gépem csak éjfélkor indult, barátnőmé meg reggel négykor. Volt egy teljes napunk, amikor igazából semmit nem tudtunk csinálni, hisz mindkettőnk hátizsákja velünk volt, ami túl nehéz volt ahhoz, hogy sétáljunk velük a marha melegben. Kitaláltuk hát, hogy felbuszozunk szépen lassan Colombóba. Majdnem 200 kilométer, szóval biztos eltart egy fél napig, ha nem egészen estig. Hát nem így lett, mivel sikeresen felszálltunk az expressz buszra, ami ráadásul az ország egyetlen autópályáján robogott végig, így ebédre már a régi fővárosban voltunk. Semmi dolgunk nem lévén leültünk egy mesterséges tó partjára, ettünk egy elképesztően finom kottut, és néztünk ki a fejünkből. Szerencsére a reptér van vagy negyven kilométerre a várostól, így odajutni is jó sok ideig tart, ha az ember lassú busszal megy, így felmentünk Negombóba, ahol a legelején voltunk három napot és onnan szépen lecsorogtunk a reptérre, de még így is sikerült délután ötre odaérni. Kezdődhetett hát a várakozás, amit Chennaiban már annyira megszerettünk. A reptér külső traktusa olcsó, kb olyan árban van, mint a tengerpart, de check-in után valami elképesztő milyen lehúzás megy. Akartam enni még valami meleget, így eltettem 1000 rúpiát (kb 7 dollár), hogy az tuti elég lesz egy hamburgerre, vagy valamire. Semmire nem volt elég. Egy sajtburger a Burger Kingben került 18(!) dollárba. Igen, 5000 forintba!!!  Megfordultam néhány tucat reptéren életemben, de ilyen szintű rablást még nem láttam. Ez az utolsó dolog, amit valaki az országukból lát. Hát gratulálok hozzá! Totál olyan érzéssel hagytam el ezek után Sri Lankát, hogy ide sem fogok visszajönni. Az egész két hónap alatti folyamatos megkopasztásomra tett kísérletek itt csúcsosodtak ki, szóval szarok a szubkontinensre, a közelébe sem jövök többet, legyen bármilyen gyönyörű.

A repülőútra nem érdemes szót vesztegetni, persze aludni nem tudtam, így félholtan érkeztem meg Kuala Lumpurba, ahol 7 órám volt összesen. Ha már itt járok, nem kéne alvással tölteni, gondoltam, így bevettem magam a városba, és rohamtempóban elmentem a Batu barlangokhoz, ami Malajzia egyik legfőbb látványossága, és a Petronas tornyokhoz, ami kihagyhatatlan egy Kuala lumpuri túra során.

A Batu barlangok szerintem nagyon túl vannak hypeolva, de lehet, csak amiatt nem tűntek annyira érdekesnek, mert az elmúlt két hónapban megszámlálhatatlan hindu templomot láttam. 20 kilós hátizsákkal felmászni a kétszáz valahány lépcsőn dög melegben viszont gyorsan ráébresztett, hogy mennyire nem vagyok formában.

Bementem még a főbarlangon kívül egy kisebbe is, ami teljesen szürreális dolog volt. Szavakkal nehéz lenne leírni azt a giccset, ami ott van. Mindenhol műanyag(?) szobrok, teljesen túltolt színezéssel, nagyon vicces karakterábrázolásokkal. Már ezért megérte idejönni.

Fura viszont, hogy egész Kuala Lumpurban, ahol jártam, egyedül itt volt szemetes a környék. Pont egy hindu templom körül. Nem akarok következtetéseket levonni, mert még rasszistának tűnnék, de érdekes.

A Petronas tornyok és a környezetük viszont egészen modern, pont az ellentéte annak, ahol Pekinget elhagyva az elmúlt hónapokat töltöttem. Jó kis ráhangolódás volt Japánra, persze csak érzésben, mert az árakban tuti nem. Malajzia olcsó. Meglepően olcsó volt a főváros is, ahol az ember arra számítana, hogy el vannak szállva az árak, főleg ezeken a turistás helyeken. Még a repülőteret sem nevezném drágának. Persze, itt nem 18 dollár egy húspogácsa zsemlében.

Az a nagyon kevés, amit láttam a városból tetszett, majd az indokínai felfedező túrámon a jövőben vissza fogok ide jönni kicsit alaposabban körülnézni. Kifejezetten üdítő egy modern és tiszta város látványa majdnem három hónap után.

Ezután várt még rám egy hét órás repülőút Tokióba, ami borzalmas volt. Alvás nulla, és mivel Air Asia (=maláj Wizzair), a komfort és a szórakoztatás is. Úgy érkeztem meg Japánba, hogy a szemeimet alig tudtam kinyitni, és még el kellett találni a helyre, ahol ma alszom.

Japánban nincsenek utcanevek. Ez az első érdekes, de bosszantó dolog, és ez számomra nagyon megnehezíti a tájékozódást, főleg a térképolvasást. Lényeg a lényeg, hogy sok beitalozott fiatal társaságában sikerült elmetróznom, ahol találkoztunk, és végre ott lezuhanyoznom. Ezután bele az éjszakába, mert a legálmosabban persze az a legjobb ötlet, de erről majd egy következő posztban.