Valahol a Góbi Sivatagban - 2016.07.22

A Góbi sivatagot nem úgy kell elképzelni, mint a Szaharát, vagy a többi homok-, esetleg kősivatagot. Messziről úgy néz ki, mintha egy hatalmas füves sztyeppe lenne az egész, csak akkor válik nyilvánvalóvá, hogy ez egy sivatag, ha az ember a talajt, és a növényzetet megnézi. Nagyon érdekel, ám nem túl változatos ez a hegyláncokkal tűzdelt táj, amit csak néhány oda abszolút nem illő természeti, vagy ember alkotta képződmény tör meg. Egészen ebédig úgy gondoltuk, hogy a mai ilyen képződmény egy nagy fehér buddhista stupa lesz a semmi közepén. Nem az volt.

Reggel elhagytuk a szálláshelyet, de sajnos a család nem volt túl szociális, így nem tudtunk velük találkozni. Az idő egyik pillanatról a másikra szarból még szarabbá változott, elkezdett esni az eső rendesen, ami a földutakat még lassabban járhatóvá változtatta. Sofőrünk azonban nem vett tudomást az átfolyásokról és a sárról, úgy nyomta neki, mintha ő lett volna Colin McRae. Mindeközben üvöltött a rádióból a Mongol folk. Így hajtottunk, míg az eső elállt, mi pedig megérkeztünk egy kis faluba, ahol megálltunk feltölteni a vízkészletet, és venni ezt-azt. A vízvételezés általában úgy működik, hogy a településeken található egy bódé ahol ül valaki egy slaggal, a környékbeliek meg valamennyi pénzért cserébe megtölthetik kannáikat (beadod a lyukon a pénzt, és a forma már engedi is a vizet). Mi elég sok gyereket láttunk ilyen kannákkal, így szerintünk a kicsiket küldik el vízért, ami több órás program is lehet, ha egy messzi jurtából kell elgyalogolni idáig.

Egész napos kocsiban zötykölődés után megérkeztünk a Fehér Stupához, ami minden, csak nem egy buddhista építmény. Az egész úgy néz ki messziről, mintha egy A gyűrűk urából származó város romjai lennének, de ez igazából egy 50x400 méteres szél által kialakított képződmény. Az egész talán 50 méter magas lehet, de rengeteg színt lehet felfedezni a köveket, amelyek az egyes korokat jelentik. Rövid eszmecsere után úgy döntöttünk, hogy, lemászunk a szirt aljába, ahonnan még sokkal jobban lehet látni ezt a marsbéli tájat.

Miután keresztbe-kasul bejártuk az egész helyet, elindultunk a mai szállásunk felé, ami egy családnál volt megint, innen csak pár kilométerre. Ma azonban sokkal közvetlenebb embereknél sikerült laknunk, így betekintést nyerhettünk, hogyan is él egy nomád család. Bár idős emberekről beszélünk, mégis rogyásig melóznak az állatokkal (tevéik, meg kecskéik voltak). Amikor megérkeztünk, csak az öregasszony, meg az unokája voltak otthon (akit a szülők lepasszoltak nyárra a városból, ahogy errefelé minden városi gyerekkel szokás), a férfiak kint voltak legeltetni. Az asszony beinvitált a jurtájukba, ahol, először meleg kecsketej teával, majd kumisszal, végül egész fura ízű lótej sajttal vendégelt meg minket. Miközben mi ezeket fogyasztottuk, ő egy nagy kalapáccsal verte szét a mai esti vacsorájukat, ami szárított kecskehús volt (tömbökben tárolják). Magukról a jurtákról sokat nem lehet írni, általában van alvós és főzős külön. Körben a mindennapos élethez szükséges dolgok vannak tárolva, van ahol TV is van (napelemmel működtetve), míg középen egy főzésre és fűtésre használt, többnyire szárított szarral fűtött tűzhely áll. A WC általában jó messze van a tábortól, és tulajdonképpen csak egy nagy lyuk a földben, körbekerítve deszkákkal, csakúgy, mint a szemetes, ami ugyancsak egy nagy gödör, amit betemetnek, amikor továbbállnak.

Vendégeskedés után mi is megfőztük a vacsoránkat, amely végeztével a hiperaktív kissráccal töltöttük a nap hátralevő részét, aki különböző sportokban akart velünk feltétlenül versenyezni. Velem a kődobálási tudását mérte össze, a walesi sráccal boxoltak, az angol lánnyal meg szkanderoztak, amikor viszont nem foglalkoztunk vele pár percig hasra vetette magát és kinyomott pár fekvőtámaszt, csak mert miért ne. Jó kis nomád lesz belőle.

Holnap haladunk tovább, az úticél valami kanyon lesz.