Liepaja - 2016.06.13

Bevezetésnek csak annyit, hogy ez az ágyam ma estére: 

Hogy hogyan sikerült eljutni idáig? Míg régen elég volt szólni valamit a párt és a rendszer ellen, ma már fizetni kell érte. Igaz, ha inába száll a bátorságom, kisétálok és elmegyek egy Hiltonba, de ez az út nem a feladásokról szól, ezt tegnap elhatároztam.

Kezdjük az elején a napot. Reggel végre nem kellett korán kelnem, csak 11-kor indult a marshrutkám Liepajába. Búcsút intve Litvániának, újult erővel léptem be Lettországba, de ez kb addig is tartott, mire tudatosult bennem, hogy ahova tartok, kb 5 kilométer a buszmegállótól. Gyalog ismerszik meg a város, gondoltam, ezért indultam el a hatalmas táskámmal lábon, de látnivaló kb csak egy híd volt, aminek az alja fából volt, és elég veszélyesnek tűnt, a város pont az ellenkező irányban volt. Ezt én természetesen tudtam, hisz nem a város volt, ami miatt idejöttem, hanem a szovjet átnevelő tábor/ börtön, ahol a ma estémet tölteni fogom.

Meg is érkeztem a Karosta börtönbe, letudtam a kötelező túrát, ami a turistáknak kihagyhatatlan (kb ez a város egyetlen használható látványossága papíron), és elkezdtem kéredezősjödni, hogy ugye, nem csak én vagyok ilyen állat, hogy itt töltöm az estét. Az őr mondta, hogy nem, vannak sokan, és még lehetőségem is van cellát választani. Remek. A lehetőségek a következők voltak: Standard szoba, ami a fent látható luxus körülményeket takarja, illetve a királyi lakosztály, ami ugyanez, csak vasággyal. Mivel én jobban félek az atkáktól, mint a hidegtől, illetve ha már lúd, legyen kövér alapon, az elsőt választottam, ami igen, egy raklap. Szerencsére fel vagyok készülve Mongóliára, így nem tudnak nekem olyan cudar körülményeket biztosítani, amitől elrettennék. Egy picit látszott is a faszin, hogy nem ezt a választ szokta meg, és a legtöbb ember az ágyat választja.

Ezután gondoltam, kicsit lemegyek a tengerpartra, hisz ez kb az első és utolsó lehetőségem sok-sok ideig, hogy vad tengert lássak az utam során (innentől városokban leszek főleg, illetve Szibériában, meg a Himalájában, amik nem a partjaikról híresek). Kinéztem egy a második világháború során lebombázott tengerparti védvonalat, hogy azt megnézem. Természetesen ez is asztronómiai távolságra volt gyalog tőlem, így mire odaértem, a beleim kilógtak. Megérte, mert ilyet sem láttam még. Íme, egy kép:

Kifeküdtem kicsit, és 2 óra elteltével elindultam vissza a cellámba. Visszafelé még végigsétáltam egy hullámtörő mólón, ami megint csak öngól volt, mert nem párszáz méter hosszú, hanem nagyon, ráadásul, ha az ember eljut a végére, gyorsan realizálódik benne, hogy ezt a szart csak arra lehet, elhagyni, amerről jött. Köszönhetően hatalmas ötleteimnek, újfent kikúrt fáradtan sikerült abszolválnom a napot. Már csak a cellámat akarom és a kényelmes kis raklapomat.

 Azért amikor visszaértem az őr még megkérdezte, hogy tuti biztos, hogy nem akarok cellát cserélni, vagy legalább egy matracot. Mondtam, kösz, de kösz nem. Kiderült továbbá, hogy teljesen egyedül fogom az éjszakát eltölteni a börtönben, mivel a többi ember meglátta a körülményeket, és elmentek inkább hotelbe. Fasza lesz így a kontinens egyik legkísértetteb helyén (ezt nem én találtam ki), teljesen egyedül alukálni. Szerencsére nem hiszek semmiféle szellemekben, vagy túlvilági marhaságban, vagy…

Holnap irány Riga (ha túlélem).