Lhásza - 2016.08.08

Amint tegnap írtam, a mai poszt kicsit átnyúlik a tegnapba, mivel a vonatozás leírása után nem akartam elkezdeni arról írni hosszasan, hogy milyenek az első benyomások Tibet fővárosáról. Hát előre csak annyit, hogy ez bizony teljesen más, mint bármi, amit Kínában láthat az ember.

Amint leszáll az ember a vonatról, rögtön szembeütközik, hogy itt azért kemény megszállás és elnyomás van. Katonák, ellenőrzőpontok mindenhol, ráadásul a propaganda olyan mértékű, hogy Kim Dzson Un is csak a száját nyalogatná, ha meglátná. Minden egyes épületre kötelező kitűzni a kommunista kína zászlóját (persze a tibeti illegális), minden egyes lámpaoszlopon ott virít egy műanyag verzió, sőt a kínai lampionok is mintha kötelezőek lennének, mindenhol. Az ember nem kerülheti el az eddigi pártvezérek, élükön Mao elvtárs képével díszített hatalmas emlékműve(ke)t, és a többi, kínai nyelven íródott politikai marhaságot, amik a két nép barátságát és a kínai néphadsereg hősies küzdelmét a gonosz buddhista szerzetesi elnyomás ellen hivatottak hirdetni. Már ez magában megérne egy elemző-bejegyzést, de ne politizáljunk, elvégre nem ez okozta az első kultúrsokkot, hanem a város zaja és építészete.

A város kicsi, ezt bátran írom le. Nemcsak kínai viszonylatban, hanem európaiban is, a méretek itt nem túl nagyok. Bár a kínaiak százezerszám települnek be, és épülnek az új lakónegyedek, azért a várost könnyedén körbe lehet gyalogolni (hosszú, de keskeny, mint Ulánbátor). Illetve lehetne, de mivel a város 3500 méter magasan épült, számunkra európaiaknak a mozgás eleinte elég fárasztó tud lenni, és inkább ajánlott a riksa vagy a taxi a mozgáshoz. És bár kicsik a méretek, a város olyan forgalmas, mint bármelyik másik kínában. Mozdulni nem lehet, a zaj és a légszennyezés elég szar, mindeni dudál, kiabál, valami zajt kelt.

Minket busszal vittek mindenhova, a külföldiek mozgása csak a városon belül szabad, azon kívül mindenhol ellenőriznek. Az érkezés estéjén kicsit körbegyalogoltam a szállás környékét, de csak módjával, hisz másnap reggel vezetett túra keretében mutattak meg mindent, ami érdekes. Az építészet elsőre megfogott, teljesen más, mint amit eddig láttam. Az összes belvárosi ház régi tibeti stílusban épült, és vigyáznak is rá, függetlenül a totál szegénységtől, ami itt uralkodik.

 A másik, ami elég éles váltás Kína után, az emberek kinézete. Az itteniek sokkal inkább hasonlítanak a perui indiánokhoz, akik a Nyugati aluljáróban pánsípoznak, mint a kínaiakhoz. A bőrük teljesen sötét, és más az arcberendezésük, mint bármelyik szomszéduké. A nyelv, amit beszélnek természetesen köszönöviszonyban sincs a kínaival.

Mi a reggelt egy sétával kezdtük a főtéren, ami a tibeti buddhizmus spirituális központja, illetve meglátogattuk az itteni Jokhang templomot. A hely előtt elképesztő mennyiségű ember imádkozott, égetett füstölőt az erre kialakított kemencékben, vagy mászkált körbe valami mantrát duruzsolva. A templomhoz a helyiek olyan hosszú sort alkottak, hogy nekik minimum 6-8 órába telt bejutni, mi turisták lévén azonnal bent voltunk.

Az őslakosokkal való bánásmód, és kivételezés itt mutatkozott meg igazán. A hatalom őket minden eszközzel korlátozza, hogy azt csinálják, amit szeretnének. Amikor befelé menet mentünk a templomba, szemtanúja voltam, hogy a kínai biztonsági őr úgy megtép egy tibeti nőt, mivel az a sort megkerülve sietet volna éppen be, hogy annak elszakadt a ruhája, és jónéhány hajszála maradt a náci őr kezében. Így bánnak itt az emberekkel, meg sem kérdezik, mit miért akarnak, hanem rögtön ütnek, vernek, rúgnak. Én mondjuk az összes vallást gyűlölöm, de nem tartom elfogadhatónak, hogy egy ember, aki lehet, hogy az éppen haldokló családtagja miatt igyekezett áldásért, ilyen attrocitácokat szenvedjen. Senki nem tudott tenni semmit, a vezetőnk szerint egész családok tűntek már el, mert szembeszegültek a rezsimnek. A nő is beletörődve a helyzetébe, szépen visszament a kilóméteres (ez nem túlzás) sor végére.

Bent a templomban fotózni nem lehetett, de megpróbálom leírni, mi várja az embert egy ilyen helyen: több, mint 500 éves, teljes részletességgel kidolgozott faragványok, szobrok és falfestmények, amikből csak úgy süt az ősiség. A kínaiaknak elég nehéz dolguk lesz elpusztítani ezt a kultúrát, de rajta vannak aktívan. Sajnos a templom belsejében található "tárgyak" között meg kell említenem a megszámlálhatatlan han turistát, akik szarva mindenre másznak fel az összes helyre és tapicskolnak össze mindent, hogy a hülye szelfijeiket megcsinálják. A helyiek csak megvető pillantásokkal tudják ezt tudomásul venni, szólni szerintem nem szólhatnak. Mindenesetre próbáltunk nem tudomást venni ezekről a dolgokról, mert csak elrontanák az élményt. Mi csak mentünk, és gyönyörködtünk az alkotásokban, elvégre ezért jöttünk. A templom tetejére kiérve aztán gyönyörű kilátás nyílik a Potala palotára, ahova délutáni utunk vezetett.

A Potala számomra mindíg is a világ egyik csodája volt, és nehéz volt elhinni, hogy végre élőben is láthatom. Valami egészen lenyűgöző épület, nehéz betelni vele, de sajnos ehhez elég kevés időt bocsátanak az ember rendelkezésére. Kezdjük azzal, hogy a belépő a négyszeresébe kerül, mint a Tiltott városba, amit a kormány tesz természetesen zsebre, cserébe viszont kapunk összesen egy órát, hogy végigjárjuk ezt a hatalmas épületet, annak minden műalkotásával együtt. Az 1000 szobából (amik mindegyike imahely volt, nem lakórész), ma csak 27-et lehet meglátogatni, a többit a kommunisták elpusztították, de erre is lényegében teljesen nonszensz az 1 óra. Megnézhetjük a Dalai Láma egykori lakhelyét, ami igencsak szerény a palotához képest, illetve rengeteg kis szentélyt, ahol ősöreg szobrokat és iratokat tartanak. Fényképezni természetesen nem lehet bent, amit még az elnyomók is betartanak valami miatt. A túra nagyon jól ki van jelölve, de gyakorlatilag teljesen élvezhetetlen a dolog, mivel százszámra áramlanak bent a kínaiak tolongva, és lökik az embert tovább. Megállni és valamit hosszú percekig nézni emiatt is, meg az időkorlát miatt is lehetetlen. Számomra mégis egy életreszóló élmény volt, de vissza kell jönnöm, ha ezek a mandulaszemű rohadékok eltakarodtak innen, és kiélvezni a helyet úgy, ahogy én szeretném. Íme a domboldal, mind a négy irányból (kb):

Az időnk letelte után egy páran leszakadtunk a csoporttól, és gyalog mentünk vissza a szállásra, amivel szépen el is ment a nap, de a java még csak most kezdődött, hisz az ügynőkség szervezett egy vacsorát, hogy ott mindenki elmondhassa gondját, baját, ami volt rendesen, de én csak a sajátomat fogom leírni, mert nem könyvet írok.

Kezdődött az egész azzal, hogy Pekingben kaptam egy emailt, hogy a Nepáli határ le van zárva, mert pár napja elmosta egy földcsuszamlás az utat, így repülni kell Lhászába, ami miatt a túra költségei 200 dollárral megemelkedtek. Na most, én ma megtudtam, hogy a határ a földrengés óta zárva van, az út soha nem készült el, és nyílt meg, szóval a repülésről már hónapokkal ezelőtt tudtak, mégis szárazföldi túrának volt meghirdetve, ami miatt én az egészet választottam. Természetesen, mivel az Everesttől vissza is kellett mennünk Lhászába, ami nincs közel, így egy nappal rövidebb lett a túra, de ez az árat nem befolyásolta. Én követeltem, hogy mindent, ami a túra leírásban szerepel, mutassanak meg, vagy adják vissza a pénzemet, és természetesen a 400 dolláros repülőjegyet sem voltam hajlandó elfogadni (ők állták a felét, ezért volt nekem "csak" 200), mert egy hasraütés szerű számnak tűnt az egész. A végén én olyan torkaszakadtából üvöltöztem a képviselővel, hogy az nem volt hajlandó tovább foglalkozni velem, és ki akart dobni a túráról, persze a pénzemet megtartva. Amikor a kedélyek lehiggadtak, és nyilvánvalóvá tettem, hogy ha ez így lesz, annak nagyon csúnya következményei lesznek, felhívta a főnökét, egy kínait természetesen, aki este a szállodában találkozott velem. Egy társammal együtt magyaráztuk neki a problémánkat, és hogy minket nem a pénz érdekel, hanem, hogy megkapjuk, ami miatt idejöttünk. Végül átírták a programot, és belezsúfoltak szinte mindent, ami az eredeti tervben szerepelt, a repülőjegy árát meg levitték miután megmutattam nekik, hogy bizony az 100 dollárral alacsonyabb, amint amit ők nekem kiszámláztak. Így végül is mindenki boldog volt, de természetesen mindnyájan olyan visszajelzést hagyunk a TripAdvisoron, hogy azt nem teszik ki az ablakba. Ja, és az én problémám volt a legkisebb, volt olyan, akit deportálni akartak, mert nem volt rendben a papírmunka, amit az ügynökség kiállított.

Hát így ért véget ez a nap. Holnaptól nem írok napi bontásban Tibetből, csak egy összefoglalót majd Nepálból, mert túl értékes az időm.